A New York Times tényfeltáró csapatának oszlopos tagja, Walt Bogdanich áll e héten a lap olvasói elé.

A Talk to the newsroom (beszélgess a szerkesztőséggel) című rovatban egy-egy héten át a lap vezető újságírói mutatkoznak be, illetve válaszolnak az olvasók felvetéseire. Bogdanich a Verbális Numerák kérdéseire is válaszolt.

Az egész úgy, ahogy van sci-fi, legalábbis a magyar viszonyokból kiindulva. Bogdanich bemutatása például így kezdődik:

Bogdanich 2001-ben lett az üzlet és pénzügyek rovat tényfeltáró szerkesztője a New York Times-nál. 2003. óta a nemrég kibővített tényfeltáró rovat főszerkesztő helyettese.

Ezt megelőzően a 60 Perc című legendás (Dan Rather-féle) CBS híradó és az ABC News tényfeltárójaként dolgozott, annak előtte meg a Wall Street Journalnál tette ugyanezt. Bogdanich politikatudományból és újságírásból szerzett diplomát a hetvenes években.

1998-ban, 2005-ben és idén is Pulitzer díjat kapott. Két témára fókuszál: a gyógyszeripar és a vasút viselt dolgait pásztázza.

Legfrissebb sorozatában a vasúti dolgozók leszázalékolásának panamáit dolgozza fel. (A linkről korábbi írásai is elérhetők.)

Az olvasói kérdésekre adott válaszokból betekinthetünk a tényfeltáró mester gondolataiba. Az oknyomozó újságírót érő fenyegetéseket firtató kérdésre például Bogdanich kollégája, Dexter Filkin könyvét javasolja (The Forever War – Az örök háború), melyben az iraki tudósító életét beszéli el.

Több kérdés is érkezett azügyben, hogy az amerikai napilapok – és különösen a New York Times – pénzügyi nehézségei hogyan befolyásolják a tényfeltárást.

Bogdanich ilyeneket válaszol:
Sok lapnak csökkentek a tényfeltárásra költhető forrásai az elmúlt évtizedekben, de az is tény, hogy ma jóval olcsóbb információhoz jutni, mint 20 évvel ezelőtt. Egy példa: nemrég a kollégáim New York-i irodájukban ülve kínai gyógyszercégek által gyártott szerek összetevőit elemezték. Bár a sok pénz nem árt, de nem is feltétele a tényfeltárásnak. A legtöbb lap akkor is alig foglalkozott ezzel, amikor jól ment az iparágnak.

A Times teljességgel elkötelezett a tényfeltáró újságírás iránt. Ezidáig a pénzügyi válság semmiben nem korlátozta a tényfeltárást, sőt, kissé növekedett is a csapat. A jó oknyomozás kevésbé pénzkérdés, sokkal inkább a szerkesztők elkötelezettségén és az újságírók képességein múlik.

Milyen képességek kellenek? Egy újságírást oktató egyetemi tanár ezt is megkérdezte. Íme Bogdanich listája:

- tanuljon meg hallgatni,
- írjon egyszerűen és világosan,
- kérdezzen félelem nélkül,
- ne fogadja el a „nem“-et válaszként,
- értse meg, hogy nem minden ember jó, vagy rossz,
- legyen precíz,
- tanulja meg használni a nyilvános adatbázisokat,
- és kérdőjelezze meg a közkeletű vélekedéseket.

A legijesztőbb választ Bogdanich arra a kérdésre adta, amiben a források védelmének lehetőségeit feszegette egy olvasó San Diegóból. Amikor minden egyes e-mail és telefonbeszélgetés nyomot hagy egy adatbázisban és a kormány bármikor betekinthet ezekbe, sőt az állam polgárait le is hallgathatja, milyen módon lehet garantálni a források védelmét, amikor épp az ilyen biztonsági kérdésekről írnak?

Jó kérdés. De ha őszintén megválaszolnám, a legtöbb kollégám nem állna szóba velem.

A Verbális Numerák két kérdést tett fel. Bogdanich szerint minden újságíró „oknyomozó“ újságíró kell legyen. "Azok a módszerek,  amiket a hosszabb projekteknél használok, a rutinszerű hírgyártás során is ugyanolyan hasznosak." - véli a New York Times újságírója.

Végül a tényfeltárás etikai dilemmáit feszegettem: Mikor helyes a bűnismétlés (például egy korrupciós ügyben) annak érdekében, hogy leleplezzék azt? Mit gondol arról, amikor az újságíró másnak adja ki magát annak érdekében, hogy adatot/bizonyítékot szerezzen egy sztorihoz? Van-e különbség aközött, hogy létező, vagy nemlétező személy bőrébe bújik a tényfeltáró?

Bogdanich – a fenti képességlistájához hűen – tömören és világosan válaszolt. „A Times-nál igen egyszerű a politikánk: nem hazudunk azért, hogy megszerezzünk egy sztorit.“


ukridge