A New York Times tényfeltáró csapatának oszlopos tagja, Walt Bogdanich áll e héten a lap olvasói elé.

A Talk to the newsroom (beszélgess a szerkesztőséggel) című rovatban egy-egy héten át a lap vezető újságírói mutatkoznak be, illetve válaszolnak az olvasók felvetéseire. Bogdanich a Verbális Numerák kérdéseire is válaszolt.

Az egész úgy, ahogy van sci-fi, legalábbis a magyar viszonyokból kiindulva. Bogdanich bemutatása például így kezdődik:

Bogdanich 2001-ben lett az üzlet és pénzügyek rovat tényfeltáró szerkesztője a New York Times-nál. 2003. óta a nemrég kibővített tényfeltáró rovat főszerkesztő helyettese.

Ezt megelőzően a 60 Perc című legendás (Dan Rather-féle) CBS híradó és az ABC News tényfeltárójaként dolgozott, annak előtte meg a Wall Street Journalnál tette ugyanezt. Bogdanich politikatudományból és újságírásból szerzett diplomát a hetvenes években.

1998-ban, 2005-ben és idén is Pulitzer díjat kapott. Két témára fókuszál: a gyógyszeripar és a vasút viselt dolgait pásztázza.

Legfrissebb sorozatában a vasúti dolgozók leszázalékolásának panamáit dolgozza fel. (A linkről korábbi írásai is elérhetők.)

Az olvasói kérdésekre adott válaszokból betekinthetünk a tényfeltáró mester gondolataiba. Az oknyomozó újságírót érő fenyegetéseket firtató kérdésre például Bogdanich kollégája, Dexter Filkin könyvét javasolja (The Forever War – Az örök háború), melyben az iraki tudósító életét beszéli el.

Több kérdés is érkezett azügyben, hogy az amerikai napilapok – és különösen a New York Times – pénzügyi nehézségei hogyan befolyásolják a tényfeltárást.

Bogdanich ilyeneket válaszol:
Sok lapnak csökkentek a tényfeltárásra költhető forrásai az elmúlt évtizedekben, de az is tény, hogy ma jóval olcsóbb információhoz jutni, mint 20 évvel ezelőtt. Egy példa: nemrég a kollégáim New York-i irodájukban ülve kínai gyógyszercégek által gyártott szerek összetevőit elemezték. Bár a sok pénz nem árt, de nem is feltétele a tényfeltárásnak. A legtöbb lap akkor is alig foglalkozott ezzel, amikor jól ment az iparágnak.

A Times teljességgel elkötelezett a tényfeltáró újságírás iránt. Ezidáig a pénzügyi válság semmiben nem korlátozta a tényfeltárást, sőt, kissé növekedett is a csapat. A jó oknyomozás kevésbé pénzkérdés, sokkal inkább a szerkesztők elkötelezettségén és az újságírók képességein múlik.

Milyen képességek kellenek? Egy újságírást oktató egyetemi tanár ezt is megkérdezte. Íme Bogdanich listája:

- tanuljon meg hallgatni,
- írjon egyszerűen és világosan,
- kérdezzen félelem nélkül,
- ne fogadja el a „nem“-et válaszként,
- értse meg, hogy nem minden ember jó, vagy rossz,
- legyen precíz,
- tanulja meg használni a nyilvános adatbázisokat,
- és kérdőjelezze meg a közkeletű vélekedéseket.

A legijesztőbb választ Bogdanich arra a kérdésre adta, amiben a források védelmének lehetőségeit feszegette egy olvasó San Diegóból. Amikor minden egyes e-mail és telefonbeszélgetés nyomot hagy egy adatbázisban és a kormány bármikor betekinthet ezekbe, sőt az állam polgárait le is hallgathatja, milyen módon lehet garantálni a források védelmét, amikor épp az ilyen biztonsági kérdésekről írnak?

Jó kérdés. De ha őszintén megválaszolnám, a legtöbb kollégám nem állna szóba velem.

A Verbális Numerák két kérdést tett fel. Bogdanich szerint minden újságíró „oknyomozó“ újságíró kell legyen. "Azok a módszerek,  amiket a hosszabb projekteknél használok, a rutinszerű hírgyártás során is ugyanolyan hasznosak." - véli a New York Times újságírója.

Végül a tényfeltárás etikai dilemmáit feszegettem: Mikor helyes a bűnismétlés (például egy korrupciós ügyben) annak érdekében, hogy leleplezzék azt? Mit gondol arról, amikor az újságíró másnak adja ki magát annak érdekében, hogy adatot/bizonyítékot szerezzen egy sztorihoz? Van-e különbség aközött, hogy létező, vagy nemlétező személy bőrébe bújik a tényfeltáró?

Bogdanich – a fenti képességlistájához hűen – tömören és világosan válaszolt. „A Times-nál igen egyszerű a politikánk: nem hazudunk azért, hogy megszerezzünk egy sztorit.“


ukridge

Hová tűntek a terroristák a hazai médiából? És hová lettek a terrorcselekmények? A New York Times szerkesztőségi cikkéből megtudhatjuk, sőt azt is, mi a különbség az újságírás és a betűgyártás között.

Azt esszük, amit odaát főztek. Alig látszó saját tudósítói hálózattal a hazai média egy dolgot tehet: mások anyagait tálalja az olvasók elé.

Ezt is lehetne többféleképp, de a különös okból Magyar Távirati Irodának nevezett fordítóiroda anyagai számára de-facto kizárólagosságot garantálnak a médiák.

Így aztán nemrég abba vidám helyzetbe manőverezte magát a teljes hazai sajtó, hogy a hajdanvolt etalon BBC meggárgyulása következtében eltűntek a hírekből a terrorsiták.

Később az általuk elkövetett cselekmények (terrorizmus) is eltünedeztek. Előbbiek szerepét a fegyveresek, nomeg a szélsőségesek, illetve a támadók vették át, míg utóbbiakét a gyilkosság, támadás, lövöldözés, esetleg mészárlás.

A terrorizmus ellen speciális eszközökkel küzdők köre az óceaán túlpartján is folyamatosan bővül. E maroknyi, de annál nagyobb hatású társaság úgy küzd a terror ellen, hogy nem nevezi őket azoknak, amik.

A lelkes BBC-követők közül a New York Times az, ahol az újságcsinálás még komoly mértékű önreflexióval jár együtt. (Tud valaki egyetlen hazai médiát, ahol ilyesmi folyik? És ahol erról az olvasónak is beszámolnak?). A legutóbbi szerkesztőségi vélemény (Op-Ed) részletesen bemutatja, hogy milyen viták és érvek alapján dől el, hogy a neves napilap le meri-e írni a T-betűs szavakat.

Clark Hoyt bemutatja, hogy a NY Times a mumbai terrorcselekményt annak nevezte, ami, de az elkövetőket már nem nevezte terroristáknak. Ezt az olvasók széles tábora kifogásolta.

Valóban, létezhet terrorizmus terroristák nélkül? A szerkesztők szerint az olvasó tiltakozás mögött az áll, hogy a hírfogyasztók elvárják kedvenc New York Times-uktól, hogy azzal is kifejezze felháborodását, hogy terroristáknak bélyegzi az elkövetőket. Hát, nem tudom.

Az objektivitás nevében a lap szerkesztői amellett érvelnek, hogy a terroristák néven nevezése politikai töltettel rendelkezik. Clark hozzáteszi: ha ez így van, akkor a terroristák nélkülözése is ugyanezt okozza.

A probléma legtöbbször az arab-izraeli konfliktusban kerül elő: „a Times csínján bánik a terrorista szóval, amikor erről a komplex küzdelemről számol be – az Izrael-pártiak, és néha a palesztin oldal szomorúságára“-írja Clark.

Jim Roberts a Times webszerkesztője a kommentek olvasása (létezik nálunk olyan szerkesztőség, ahol valaki rendszeresen olvassa a kommenteket?) alapján így foglalt állást: civilek válogatás nélküli lemészárlása egyértelműen terrorizmus. El lehet választani a cselekményt az elkövetőktől?

Hosszas vita után megszületett a döntés a Times-ban: a mumbai mészárlást terrorizmusnak fogják nevezni. Bár továbbra sem szabad dobálózni ezzel a szóval, de menekülni sem kell előle.

Susan Chira külpolitikai szerkesztő szerint elképzelhető, hogy „rásütik ezt a címkét“ (put that label) a Lashkar-ra, de a tudósítóknak még sok információt kell ehhez beszerezniük. "Ösztönösen úgy érezzük, hogy óvatosan kell eljárnunk, nem szabad hirtelen terroristának nevezzünk egyetlen csoportot sem, mielőtt teljes mélységében megértenénk azt."-nyilatkozta Susan.

 

Phil Corbett, a hírigazgató helyettese így indokolja, hogy a NY Times nem nevezi terroristának a Hamaszt: Bár Izrael elleni terrorcselekményeket szponzorrál, a Hamsz Gáza megválasztott irányítója. Különböző ellátásokat biztosít, és kórházakat, klinikákat működtet. Elkerülhetetlen a kérdés: ha valaki egy Hamasz kórházban dolgozik, akkor ő terrorista? Nem szeretnénk idáig eljutni.“ Clark egyetért főnökével.

Ethan Bronner, a Times jelenlegi jeruzsálemi irodavezetője elmondta:“ Szerintünk a terrorista szó átpoliticizált és túl sokat használt, de néha, miután megnéztük a cselekményt és a szándékot, és az eredményt tisztán megértettük, terroristának nevezzük.“

James Bennet, aki ma a The Atlantic főszerkesztője, 2001 és 2004 között vezette a New York Times jeruzsálemi irodáját, visszajövetele után egy kétoldalas feljegyzést írt Chira számára a terrorizmus és a terrorista szó  használatáról.

Írását ma is idézik a szerkesztők, bár az hivatalosan nem része a szerkesztési politikának. Bennet szerint nagyon egyszerű dolog bizonyos förtelmes cselekményeket terrorcselekménynek nevezni, és az egész világ egyet is ért ezzel. A probléma ott van, hogy hol állunk meg, mielőtt minden kődobáló palesztint terroristának neveznénk, amivel egyúttal a lap politikai nyilatkozatot is tenne.

Bennet leírja, hogy eleinte teljesen elkerülte a terrorizmus szót, és úgy gondolta, leghasznosabb, ha amennyire csak lehetséges, a támadást részletesen bemutatja – így az olvasó saját maga dönthet a címkéről. Később rájött, hogy azzal, hogy soha nem használja kifejezést „ morálisan annyira semlegessé vált, hogy az már beteges. Egy egyetemi kávézóban előre eltervezett robbantás, vagy fagyira váró családok  kiírtása sikít azért, hogy annak nevezzük, ami.“

Végül Bennet úgy döntött, hogy Izrael 1948-as határain belül elkövetett cselekményeket terrorizmusnak nevezi, míg a ciszjordániai és gázai mészárlásokat nem. Amikor egy fegyveres (sic!) az egyik telepen egy ötéves kislányt az ágyában gyilkolt meg, Bennet ezt nem nevezte terrornak. „Annyit tehettem, hogy visszatértem a legelső módszeremhez, és amennyire csak lehetet, részletesen leírtam az esetet.“.

 

 

Clark ezzel zárja cikkét:“ Nem hiszem, hogy lehetséges lenne egyértemű (hard and fast) szabályokat hozni a T-betűs szavakról. Úgy vélem, hogy a Times egyszerre megfontolt és talán egy kissé túl konzervatív ebben, mint én lennék. Saját iránymutatásom ez: ha úgy tűnik, hogy a terror szándékával tettek valamit, és az eredmény megrázó – legyen az a WTC-be repülő gépek, fegyveresek (sic!) Mumbaiban, vagy egy kislányt ágyában legyilkoló – én ezeket terrorizmusnak nevezném, melyeket terroristák követtek el.“

A New York Times belső vitáit szélsőségesen hipokritának tartom, például felhívom a figyelmet arra, hogy a két oldalas cikkből nem derül ki, egyáltalán mi a kiváltó oka a T-betűs szavak kálváriájának? Aztán az is felmerül, hogy egy egyértelmű tény értelmezése ekkora vitát gerjeszt, akkor miként lehetséges, hogy egy vélt jelenség (ember okozta felmelegedés) néven nevezése soha, egyetlen percig sem volt kérdés sem a Times-nál, sem másutt.

De mindez jelentéktelen ahhoz képest, hogy e cikk fájdalmasan mutatja be, mi a különbség az újságírás és a nálunk dívó betűgyártás között.

Gondolkodás nélkül nem lehet  újságot írni – még akkor sem, ha a munka nagyrésze kopipésztelésből áll.

Ha már gondolkodni nem szokás, legalább azzal kéne valahogy megismertetni szorgos kezű kopipészt-szerzeteseinket, hogy mit raknak a hírfazékba, amit ők pincérként feltálalnak.

Érik a gondolat, hogy egy interjút kérek Vince Mátyástól.

 

ukridge